Mariazelli kirándulás 2018

Szent ösvényre léptünk,hegyre hágtunk

Szent ösvényre léptünk,
hegyre hágtunk

Jubileumi zarándoklat Mariazellbe a Kollégium és a Központi ház Közössége alapításának 15. évfordulója alkalmából

Szemet gyönyörködtető, szívet melengető, lelket feltöltő élményeket bőven köszönhetünk az Úristennek és mindazoknak, akik segédkeztek a megvalósításban – elsősorban Halmi Krisztinának, aki ezt az utat megálmodta, megszervezte és imáival még a ragyogó napsütést is biztosította. Köszönet a hirtelen beugró vezetőinknek, Vancsó Ilonának, Suller Melindának, Hutka Barbinak és Horváth Dorcsinak,Onica Klaunak és a hirtelen kanyarodó buszvezetőnknek...:) Mindenkinek; mert azt hiszem, ez volt a legjobb ebben az öt napban: hogy együtt voltunk.

Kénytelen voltam áthágni a konvenciókat és a köszönettel kezdeni, mert ha az április 27. és május 1-je közötti napokra gondolok, elsőre ez a szó jut eszembe: AJÁNDÉK.

A gyönyörű tájakon, lenyűgöző sofőri bravúrokkal csipkézett buszutunk beszélgetéseivel, pihenéseivel hangolódtunk az előttünk álló zarándoklatra, kirándulásra, az Istennel, Máriával és embertársainkkal való intenzív találkozásra – a mindennapok forgatagából kiszakadva.

Még az azóta eltelt idő sem tudta a legjobb emlékek számát annyira redukálni, hogy most ne csak egy kaleidoszkópszerű sorozatot írjak…

A pacsizós atya, Lajos színes vezetése, a mécsesek biztató lángja, a kóborlások, a lenyűgöző rántotthús méreteket látva felzúgó elismerő moraj, a fanyűvő gép, a kígyók és a felzúgó tűzriasztó, a pollen , a fergeteges Activity-viadalok – csak villanások, melyeket kifejtenem azonban nem is szükséges, mert közös emlékek, azon élmények közül valók, melyek közösségé tesznek egy csoportot.

Laudato sí! – A sziklakolosszusok és a rajtuk viruló apró virágok fenséges harmóniája, a hó és napsütés, a vízesés szivárványos permete, a fű hihetetlenül zöld zöldje láttán a fényképezőgépüket előkapók, a csöndesen lelkendezők és az együttálmélkodók tulajdonképpen ugyanazt tették: őszinte csodálattal adóztak a teremtett világ szépségeinek. Ebbe az egységbe simulnak bele az emberi alkotások: a kincstár ötvösremekei, az ékszerdoboz városka, a lenyűgöző építészeti teljesítmények (az óriási, gazdagon díszített bazilika, a hosszú alagutak).

Hamar otthonosan mozogtunk a picike városban, de azt hiszem, ez annál több, mélyebb érzés is volt. A Szűzanya köpenye alatt otthonra találtunk, kéréseinket és hátizsákjainkat a többi zarándokbot között az Ő lábához helyeztük.

BÉKE. A zarándoklat furcsa műfaj, olyan út, aminek nincs vége, ami igazán akkor kezdődik, mikor visszatérsz. Vir bonus habeat trinus!      
                                                                                                                                  Szécsi Kata